A generációs minták hatása és a múlt mint erőforrás
A felmenőink érzései, megoldásai és mintái nem automatikusan hatnak ránk – mi magunk vállaljuk be őket, különösen akkor, ha gyökértelenséget érzünk. Azonban nem mindig könnyű azonosulni azzal, amit a generációs emlékezet kínál, hiszen az ott található tapasztalatok és minták gyakran kihívásokkal járnak.
A családállítás módszerét Németországban, mintegy negyven évvel ezelőtt, éppen az a kérdés hívta életre, hogy hogyan lehet feldolgozni és integrálni a II. világháború okozta lelki terheket. Az akkori generációk számára nehéz volt megérteni és elfogadni: lehet-e szeretni a szülőket és nagyszülőket azok tettei ellenére? Tartozni lehet-e egy olyan közösséghez, amely szörnyű bűnöket követett el?
Bár kezdetben megkönnyebbülést hozott a felmenőktől való elhatárolódás, az odatartozás elemi igénye hamar szembekerült ezzel. A lelkünk ugyanis felismeri, hogy elődeink döntései, még ha tragikusak is voltak, lehetőséget adtak az életünkre. Az ő tapasztalataik és hibáik a mi sorsunk részei.
A kérdés nem az, hogy mit találunk a generációs emlékezetben, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Téves az a nézet, hogy az anyák hibái és viselkedése örökre megsebezhetik a lányaikat. Az ilyen gondolkodás könnyen ürüggyé válhat arra, hogy miért nem cselekszünk, vagy miért nem érünk el sikereket.
A családállítás abban segít, hogy felismerjük a kereteinket – például a korunkat, a társadalmi környezetünket, a családi hátterünket, adottságainkat és vágyainkat –, és ezen belül találjuk meg a saját utunkat. A múltat erőforrásként használjuk: nem próbáljuk megváltoztatni, nem akarjuk elfelejteni, hanem integráljuk azt a sorsunkba. Ezután megfogalmazhatjuk, mit szeretnénk elérni saját jogon, a saját életünkben, így a generációk öröksége nem akadály, hanem támogatás lesz.